Miskolczi Ferenc: Múltunk erdejében
Sétáltunk, vibrált nekünk az erdei ösvény,
Előttünk szőtte át szőkén a nyári napfény.
Lombkoronák hullámzóan lágy suttogása
Bontott szép szavaidnak vitorlát a tájra.
Hallgattalak. Lopva néztem piros ajkaid
Lágy, sejtelmes ívét, s a kis kerek gödröcskét,
Amint álmait teríti csendben szerteszét.
Kis, dolgos, kedves kezed még kezemben ringott,
S érintésed bennem örök emléket hagyott.
Hajadon mélyülő nyári árnyak éledtek,
S büszke nyári ragyogással szerteszéledtek.
Szemeid, mindenek csillogása. Élt bennük
Hited s reményed vágyó, akaró parázsa.
Néztelek, s mint újszülöttben az éledő lét,
Tebenned éreztem földi létem értelmét.
Gondoltam magamban, kedves, hű, kicsi párom,
S repítették fellegek: Mennyire szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése