A tavaszi sugár...

Tóth Árpád: A tavaszi sugár... 


A tavaszi sugár aranyburokba fonta 
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető 
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa, 
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő. 
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén 
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak 
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, 
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad. 
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal, 
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, 
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, 
Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott. 
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka 
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, 
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, 
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy. 
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet 
Kitágul... rezeg, s ha kinyúlik a kéz, 
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...