Kothencz Lajos: Köszönöm, hogy jöttél szerelem
Az Én utamon nem nyílnak virágok,
Az Én egemen egy csillag sem ég.
Már gyűlölöm Én ezt a nagyvilágot,
A képmutató évek szerepét.
Én fényt akarok, csókot és szerelmet,
Hogy mindenüvé jusson napsugár.
Had érezzem Én, hogyha megszeretnek,
Majd elviselem azt is, hogy ha fáj.
Köszönöm, azt, hogy jöttél szerelem,
Ha Te vagy, Én a múltat feledem.
Furcsa most, de az élet már ilyen,
Itt vagy már és ma sem hiszem el.
Te tudod, milyen régen várlak Én,
Utamon végre felcsillant a fény.
Gyönyörű, hogy ha végleg így marad,
Köszönöm, hogy megtaláltalak.
Az élet úton sok-sok állomás van,
A sorsvonatunk meg nem áll velünk.
Így rohanunk lázas ifjúságban,
Az álmok után és tovább megyünk.
És így szalad el mellettünk az élet,
Nincs aki vár, vissza nézni kár.
De nap-nap után egy kérdés még feléled:
Sok régi barát hol van, merre jár?
Köszönöm, azt, hogy jöttél szerelem,
Ha Te vagy, Én a múltat feledem.
Furcsa most, de az élet már ilyen,
Itt vagy már és ma sem hiszem el.
Te tudod, milyen régen várlak Én,
Utamon végre felcsillant a fény.
Gyönyörű, hogy ha végleg így marad,
Köszönöm, hogy megtaláltalak.
Köszönöm, azt, hogy jöttél szerelem,
Ha Te vagy, Én a múltat feledem.
Furcsa most, de az élet már ilyen,
Itt vagy már és ma sem hiszem el.
Te tudod, milyen régen várlak Én,
Utamon végre felcsillant a fény.
Gyönyörű, hogy ha végleg így marad,
Köszönöm, hogy megtaláltalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése