Horváth György: Esőként
Suhog a vágy, selyem az árnyék,
szívem a szó, szemem a szándék,
esténként esőként szitálnék,
nem is keresve rátalálnék:
kitárná ablakát, s ajándék
lenne őhozzá hullanom.
Esőként függönyét itatnám,
és kedvem dallamát kopogván
a parkettáján ellocsognám,
amit illene mondanom.
Ott állna ő. Kitárva karja.
Cirógatván, ha úgy akarja,
ráhullanék ruhára, hajra,
s gondolván minden gondra, bajra,
magam lennék az oltalom.
Lennék hideg, ha lenne könnyebb,
arcára hullnék, mint a könnycsepp,
s lennék utolsó bántalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése