Bánlakyné Moravetz Edit: A gyönyör percei
Mámorító volt,
mikor átölelt karod.
Lehet-e szavakkal leírni
azt az érzést,
melynek jelzője:
mennyei?
Ha költő lennék,
a világ
legcsodálatosabb
versét
írnám,
mely úgy zengene,
mint az
angyalok éneke.
Vagy festőnek kellene lennem,
aki ecsetemmel
a színek kavalkádját
fantasztikus
csendéletben
örökítené meg.
Mégis, a zeneszerzőé
lenne a legnagyobb érdem,
hiszen hangszerek
sokaságát szólaltathatná
meg:
Földöntúli zene szólna:
előbb lágyan, hárfával kezdene,
érzem, a világ
hárfákkal van tele.
Ezek mindegyike
különböző dallamot játszik,
melyek egymásba
összefonódnak.
S egy különleges,
semmihez nem hasonlítható
dallam születik.
Ehhez kapcsolódik
szelíden a hegedű hangja,
mely szétárad bennem,
feloldja félelmeimet,
aggodalmaimat.
Gyönyörű tőle a világ.
A lágy dallam elvarázsol.
Hallom a hangodat,
mely legszebb a világon,
mert Te vagy maga a zene:
finoman, lágyan, óvatosan,
pianóban
futnak az akkordok,
vissza-visszatérve
kiinduló pontjukba.
Lassan bekapcsolódik
a többi hangszer is,
de ezek szólamai
már összefolynak,
teljesen átadjuk magunkat
a hangzásnak.
Testünket, lelkünket
átjárja a zene,
nem látjuk magunk körül
a világot,
csak érezzük,
egyre magasabbra,
magasabbra
kerülünk.
S ekkor megszólalnak
a fanfárok,
harsonák,
üstdobok,
crescendo
s fenn vagyunk,
fenn
a
csúcson!
Majd nagyon finoman
elhalkulnak a zene hullámai,
még lelkemben rezegnek a hangok,
végül
csodálatos béke öleli át szívemet.
Meggyógyítottad lelkemet.
A legszebb zenével:
Önmagaddal.
Mégiscsak megszületett a
vers,
melyet neked írtam;
együvé tartozásunk emlékére
ajándékként
most átnyújtottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése