Szomorú szerelem

Jobbágy Károly: Szomorú szerelem

 

A nő, ki nős embert szeret, 

szomorú szerető nagyon. 

Éjjel a vágy, ha rámered, 

felsír... Mert nincsen irgalom. 

Hetenként egy-egy délután 

eljön hozzá, ki öleli. 

Siet... feléje nyúl sután... 

más otthon ízével teli; 

a zsebkendőjén, ingein 

egy másik asszony nyoma van 

s a férfi életében ím 

ő - bárhogy lángol - nyomtalan. 

Csak, mint a napfény, felragyog, 

aztán pár napra beborul; 

az ünnepek, vasárnapok 

magányban telnek, józanul. 

Néha, ha fáradt s kézbefog 

otthon egy könyvet és leül, 

pár sort elolvas... felzokog, 

mert oly sokat van egyedül. 

De miért? Hisz ő is annyit ér, 

mint az, akinek férje van; 

benne is úgy lobog a vér, 

szeretne élni boldogan; 

fényes vasárnap járni kinn, 

büszkén, karolva vinni őt, 

mutatni: Nézzétek! Enyím! 

Állni a pletykálók előtt, 

s nem mellékutcák kis, sötét 

zugában kapni csókokat 

és ijedten rebbenni szét, 

ha ismerős, ki ott haladt. 

A nő, ki nős embert szeret, 

sok rossz asszonynál többet ad: 

hitet, szerelmet, életet, 

türelmet, ifjú álmokat... 

* 

Ne szóljatok meg, olvasók! 

Nem pillangókról szól e dal, 

kiknél csupán szeszély a csók, 

- mert hogy a vérük fiatal - 

hanem azokról, kik szivét 

egyetlen férfi köti le, 

számára lettek menedék, 

egy jégkor hű tűztengere, 

akik megértők, csöndesek, 

nyomukban nem hull szét család, 

csak bennük mélyebb s fáj a seb 

látva kis lánykák mosolyát, 

érezve, hogy nincs - bárha van 

az, aki van - de nincs velük; 

és a sírás is hasztalan, 

akár az egész életük.