Mészáros Ferenc: Egyszer mindenre fény derül
A hallgatag órákon, keresed magad, de nem találod.
Pedig ott vagy, ott rohan a vér ereidben, és a szív is ott
dobban benned, mégis keresel valakit, aki te vagy, az igazi, a
tiszta, az ember… Hallgatag órákon vitatkozol a csenddel…
Valakit keresel, aki az ég tükrén néz vissza rád, mikor a Nap
rád nyitja fényeit, keresel valakit, pedig ott van, hiszen ő
vagy te is, csonttalanul, hústalanul, árnyék, amit a fény rajzol
lépteid elé. Ha nem hunyod be szemeidet, látod…
Kísértenek életen át árnyékaid, az álmok…
Pedig ott van, ott vagy az idő romjai mögött, tépázott
ábrándokba öltözötten… Ott vagy magad, ahol rongyokban
koldul a lélek, és az éjbe rejtőzve keres menedéket… Ott
vagy, néha csillanó reménnyel, s megtalálod önmagad is
egyszer… Úgy virrad fel lényed, mint a reggel...
Valami visz, rángat, nem tudni merre, miért? Valaki keresi
kezed, talán csak egy érintés villámaiért, talán csak azért,
hogy a pillanat megváltsa az időt? Talán csak azért, hogy a
fényben megtaláld a helyed, a mindenért, vagy a semmiért?
... Valamit, valamiért…
Mennyit vitáztak, kutakodtak a bölcsek, a tudók, mennyi
erőt rabolt el a rettegett titok, a farkasétvágyú jövő, és
mennyi hit tört meg a jéggé fagyott álmokon… Válasz még
nem érkezett, pedig a kérdés ott lebeg, időtlenül…
Egyszer mindenre fény derül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése