Simon István: Azt a dalt keresem
Ecset volt először az álmom,
hogy uralmam alá hajtsalak
titokzatos tér a világon,
ezer forma s formátlan alak,
fű, fa, föld és homorú égbolt.
Hiába - az ecset kevés volt.
S költő lettem, ellenedre, sors,
és hallottam, átkod mennydörög:
"Merészségedért szörnyen lakolsz,
büntetésül szívedet örök
éhségre, szomjra kárhoztatom -
menj csak, rágódj az örök dalon!"
S róttam, írtam a verset, a dalt,
s mindig azt hittem: az utolsó
az igazi, - melyben hó szakadt,
vagy táj volt, vagy béres-koporsó.
Mert vers lett nekem a fű, fa, föld,
és az éhség mindjobban gyötört.
Iskola vagy kapálás után
papírnak estem láztól égve.
Öt érzékem, mint öt hű kutyám,
szimatolt fel a mindenségre,
s ha kész lett újra egy: keserves
búval hajoltam le e vershez.
Mert csak törmeléke lett annak,
amit bennem te, költő, áhítsz.
Éreztem, bonyolult hatalmak
szemével néz rám a virág is,
s a testvériesülés örök
vágya sír az emberek között.
S én mindig a világ gyógyszerét,
azt a csodás verset keresem,
melytől megszelídülne a lét,
ha bűvös sorait pengetem,
azt, amelyért Homérosz óta
ezrek állnak már csatasorba.
Remegve és űzve azért hajt
az olthatatlan örök éhség.
Írtam, elsírtam egy marék dalt
eleddig is, de végül mindég
csak hajtogattam: nem, nem ez ő,
majd a másik, a következő.
Amit holnap írok, és holnap
úgy érzem, amit holnapután.
Gyűlnek a versek, és ritkulnak
a hajszálak már a koponyán,
s minden reggel bízván kelek fel,
hogy én mégis megírom egyszer.
Lehet, hogy épp az utolsó
lenne majd, s azt el kell hogy vigyem.
Lelakatolja a koporsó,
s nem olvashatja már senki sem.
De bennem volt, hisz égetett, gyötört -
milyen kár, hogy elnyeli a föld!
