Őszinte vallomás

Galuska Kristóf: Őszinte vallomás


Szavakba önteni az érzelmeket nem lehet,
Nekem sem megy sajnos, ezért írok verseket.
Nem akarom, hogy azt higgyék, nem merek beszélni,
De ha beszélnék, nem tudnék ugyanígy regélni.

Egy éve már, hogy a lánnyal együtt vagyok,
S bizony, történtek sajnos, kisebb-nagyobb bajok.
De úgy gondolom, hogy egy kapcsolat ezzel jár,
Egyszer hideg tél, majd hirtelen forró nyár.

Minden tökéletesnek indult, és az is volt,
Míg egyszer másképp ragyogott rám a Hold.
Úgy éreztem, megváltozott bennem minden,
És ezeket a dolgokat mindig a vállamon vittem.

Felemésztettek apránként a bennem lévő problémák,
S mintha napokon keresztül rágcsálnának a hiénák.
Így éreztem, s nem tudtam ez ellen mit tenni,
Az járt a fejemben, talán nem is kéne itt lenni.

Ilyenkor mindig csak ez jár az én fejemben,
És az, hogy ezt nagyon gyorsan be is kéne fejeznem.
De képtelen voltam rá, mindig hagytam magam,
S értéktelenné vált magamban minden szavam.

Nem voltam elég erős, hogy mindennel szembe nézzek,
Miközben tudtam jól, hogy valójában több sebből vérzek.
Próbáltam helyrehozni magam, átgondolni mindent,
Amíg végül a sorompó is én magamban fellibbent.

Rászántam magam, hogy megírjam ezt a verset,
És tudom, hogy jó anyám majd ezek miatt megvet,
De ha elmondani nem tudom, mit is érzek valójában,
Legalább leírom és elsüllyedek a háznak padlójában.

Nem érzem már ugyanazt, amit a legelején,
S tudom, hogy emiatt sírva fakad majd háza emeletén,
De az igazsággal mindenkinek szembe kell néznie,
S ezek tudatában saját életét tovább kell élnie.

Mert nem dől össze a világ, hiszem, tudom,
S tudom, hogy szíve ajtaját ezzel nem becsukom,
Csak esélyt adok arra, hogy olyannak nyisson ajtót,
Aki nemcsak a kicsit becsüli, hanem az aprót.