Mészáros István (robe): Úton
Bús, borongós őszi táj,
a nyári meleg messze száll.
Színes faleveleket kerget a szél,
hajnalban megcsípte a dér.
A gomolygó köd alatt csendesen
egy-egy kis rágcsáló pihen.
Éjjel még próbálnak vadászni,
egyik sem akarja a telet
üres raktárral várni.
Amikor a Nap a dombok közé belát,
lassan a köd is szertefoszlik, felszáll.
Lépteim halkan kopognak,
nem csapnak ébresztőt annak, kik alszanak.
Irigykedve nézem a sötét ablakokat,
mögöttük még alkotja az elme az álmokat.
Én ébren álmodom egyre gyakrabban,
pihenés ez is, csak kissé zajosabban.
Körülöttem több nemzet gyermeke mondja,
anyanyelvén a híreket osztja.
Szépen szólnak a dallamos talján szavak.
Élvezettel hallgatom zenéjüket,
ahogy küldik egymásnak zöngéjüket.
Bármily kedvesen mondják,
a szerb keményen zörög.
Számtalan mássalhangzó tolakszik,
de ajkukról könnyedén görög.
Velük talán a lengyel vetekszik,
az ember gondolná, mindegyik veszekszik.
A török is tud szépen szólni,
bár ahhoz kellene ezeregy éj,
hogy tudjak válaszolni.
Ritkán hangzik fel a magyar,
ami a fülnek oly kedves.
De ha mégis felcsendül,
az ember lelke is repdes.
Tudtak valamit a nyelvalkotók,
magánhangzót követik a mássalhangzók.
Elszaladt az idő, a táv is elfogyott,
pár lépés, és a munka felé fordulok.
Kezdődik a nyüzsgés a ricsaj,
mini Bábeli zűrzavar.
Fenti sorokat rögzítem fejemben.
Visszaúton benne lesz már kezemben
a tollam, hamar le is írom,
nehogy elszálljon, mint
egy szólam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése