Györe László (Korymajers): Viharba vágyva
Az idő megállt egy pillanatra,
arcod lágyan langyos zápor mosta,
karomon és hátamon csurogva,
forró bőrünkhöz tapadva
most a ruhák, mik rejtették lelkünk,
nedvesen mutatták, mit felfedeztünk.
Leültünk a domboldalra,
csak egyetlen mozdulatra
figyeltél, de meg nem vártad,
csókkal fűszerezted vágyad,
lerántottál a vizes fűbe,
távoli villámok fényébe,
karjaink szoros ölelésébe,
szerelem sodró szédülésébe.
A háttérben morajlott a szél,
szíved dobbanása mégse félt,
fehér bőröd nyirkosan megfeszült,
mikor lopott érintés olykor rákerült.
Mennydörögve jött a vég,
fákat döntött ki a szél,
villám porlasztott sziklát,
eső sodort, utat vájt,
ki józan volt, most már félt,
ki tehette, még kicsit élt,
átadta az érzésnek,
szerelemnek, szépségnek
még egyszer utoljára
magát egy végső táncra.
Menekült már minden állat,
ledöntött nagy, erős várat,
szürke erődje az égnek,
köde villámok erdejének.
Csak ketten vagyunk még a fűben,
karjaim fonnak köréd vértet,
eggyé váltan hátam állta
villám tüzét, mi eltalálta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése