Sylvester Anita: Május
(búcsúzunk május)
Szüntelen újuló zsenge fiatalság,
varázsát megőrzi hűségesen a táj,
vérvörös szirmokat fakó szívekre fest,
zöldellő mezőben mutat pipacstengert.
Simogató kézzel esőcseppek hullnak,
napsugárból épít szivárványt rá útnak,
vándorló lélekkel átkelni száz dombon,
tekintetek mögött maradnak a gondok.
Erdő mélyén forrás felbuzogva fakad,
sziklákon nyomában hömpölyög a patak,
szomjazó szarvasnak adja tiszta vizét,
fák között pihenve zsong a tündéri lét.
Nimfaléptű május nem búcsúzik soha,
virágok fürtjein virul száz otthona,
álmodón ringatják lágyan a levelek,
bágyadó tavasza örökké szerelmes.
Kalászok megérnek aranyló hajában,
örömök dallamán menekül a bánat,
fáradó végzetek futnak szerteszéjjel,
illatok balzsamán közelít az éjjel.
Lányként pironkodik a rőt pipacsmező,
hullámzik most tarka pártáján az idő,
mindenség titkai fátylában lobognak,
úgy köszönget le már a nap is a holdnak.
Kendőjébe rejti szép ragyogó arcát,
felcsendül ajkain önfeledt kacagás,
betölti a földet és ragyogó eget,
halkuló békéje visszhangzik a kerten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése