Tóth Attila: Téged szeretni
Ha eljő a nap, hogy nem lehetek veled, és
magába ránt a feledés, emlékem megfakul,
szíved lassan elhalkul, nem dobbantja nevem,
akkor már nem simít jobb kezem hasztalan,
nem leszek más, csak arctalan, poros emlék,
eloszlanak az álmodott esték képei, nem hívogatnak
szerelmed léptei, mikor tétován ölelne,
a karjaidban elveszne, de szeretne.
Ott leszek egy fiókban, mint papírra írt gondolat,
magában hordja sorsomat, s majd mesél,
mint az esti szél, úgy súgja majd lelkednek,
volt idő, hogy ily forrón szerettek.
Szerettek s szeretnek, mert el nem múlhat,
amiért ennyi könnyet elhullat egy lélek,
de félek, a végtelenbe vesznek eme
könnyek, meddők lesznek, nem teremnek
szerelmet, mert mit tudnak nyújtani?
Nem lehet velük új tüzet gyújtani.
Elgurulnak, mint egy szakadt gyöngysor,
belepi őket a szürke por, s nem lesz kor,
mikor valaki becsesnek találja e cseppeket,
nem számolják, mint az elmúlt perceket,
csak lépnek rajtuk egyet, nem is sejtve,
hogy egy hegyet felemelne az érzés,
mi őket szülte, s hideg estén neked küldte.
Talán nem így lesz, ez imám tárgya,
bár teljesülne szívem vágya, hátha
tényleg az enyém leszel, s boldoggá
teszel, mint egy napsugár, egy kósza,
amitől erőre kap a rózsa, ami felveri
a könnyekről a port, talán mégis látunk
olyan kort, amiben a víz tüzet lobbant,
így vigyázunk majd mi is jobban, hogy
ne hulljon több könny szerelmünkre,
amiben szívünk tisztán felhevülne,
nem emlék lennék, hanem minden napod,
így lehet, ha ezt akarod!
