Sziklák

Reményik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindig irigyeltem,

Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,

Állják a villámot, ha rájok sujt,

S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.

Számukra soha sincs "talán", se "hátha",

Mit dogmák állnak, oly konok-keményen,

Mint zord, erős és önhitt férfiak,

És hófúvásos, sivatag-nagy télben

Fejükön csipkés jégből a sisak.

A kősziklákat mindig irigyeltem.

 

A kemény szót most megtanulom én is,

De szívem bánja, mit kimond a szám,

Ajkamon éles az ige, mint a kard,

De belül egy hang kérdez: "igazán?"

S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

 

Már megtanulok én is síkraszállni,

S nem hajugálni kő helyett kenyeret,

S lenni kőszirt, mely int és fenyeget,

Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.

Kőszikla, min a csákány eltörik.

 

Ó, de belül fáj keménynek lenni!