Rád gondolok és a sírás fojtogat

 

Kökény Attila: Rád gondolok és a sírás fojtogat 


Rád gondolok és a sírás fojtogat. 
Ha behunyom szemem, még látom arcodat. 
Hallom a hangod, s érzem az illatod. 
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok. 
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak, 
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek. 
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet, 
És feledni hogy mennyire szerettelek, 
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek, 
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek, 
Mert feledni téged hogy tudlak én. 

Rád gondolok és a sírás fojtogat. 
Szeretném újra simogatni az arcodat. 
Szeretném újra fogni a két kezed. 
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok. 
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak, 
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek. 
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet, 
És feledni hogy mennyire szerettelek, 
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek, 
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek, 
Mert feledni téged hogy tudlak én. 

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom, 
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el, 
hogy jobb lesz majd a holnapom. 
De ez csak álom nem valóság, 
mert nekem nem jutott már más, 
csak a fájdalom és a bús magány. 
Ez lett a végzetem nekem. 

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom, 
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el, 
hogy jobb lesz majd a holnapom. 
De ez csak álom nem valóság, 
mert nekem nem jutott már más, 
csak a fájdalom és a bús magány. 
Ez lett a végzetem nekem. 

Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet, 
És feledni hogy mennyire szerettelek, 
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek, 
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek, 
Mert feledni téged hogy tudlak én. 

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom, 
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el, 
hogy jobb lesz majd a holnapom. 
De ez csak álom nem valóság, 
mert nekem nem jutott már más, 
csak a fájdalom és a bús magány. 
Ez lett a végzetem nekem. 

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom, 
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el, 
hogy jobb lesz majd a holnapom. 
De ez csak álom nem valóság, 
mert nekem nem jutott már más, 
csak a fájdalom és a bús magány. 
Ez lett a végzetem nekem.