Szeptember végén

Petőfi Sándor: Szeptember végén 


Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, 
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, 
De látod amottan a téli világot? 
Már hó takará el a bérci tetőt. 
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár 
S még benne virít az egész kikelet, 
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, 
A tél dere már megüté fejemet. 

Elhull a virág, eliramlik az élet... 
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! 
Ki most fejedet kebelemre tevéd le, 
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? 
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre 
Könnyezve borítasz-e szemfödelet? 
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, 
Hogy elhagyod érte az én nevemet? 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, 
Fejfámra sötét lobogóul akaszd, 
Én feljövök érte a síri világból 
Az éj közepén, s oda leviszem azt, 
Letörleni véle könyűimet érted, 
Ki könnyeden elfeledéd hivedet, 
S e szív sebeit bekötözni, ki téged 
Még akkor is, ott is, örökre szeret!