Elballag a tücsök

Kovács Sándor: Elballag a tücsök

Kopogtat szeptember, augusztus véget ér,

Hűvösebb a hajnal, a tücsök sem zenél.

Miért is zenélne, muzsikált eleget,

Meleg nyári napon feledte a telet.

Nem törődött azzal, hogy mi lesz majd télen,

Nem szól majd a zene az üvöltő szélben.

Nem harsogja majd túl a kegyetlen szelet,

Nem győzheti le majd a csikorgó telet.

A kegyetlen télben mit lehet majd tenni?

Üres az éléstár, nem lesz majd mit enni.

Amikor muzsikált nem gondolt a télre,

Csikorgó hidegre, a kegyetlen szélre.

Miért gondolt volna mikor a Nap perzselt?

De ennek most vége, mert a nyár már elment.

Elballag a tücsök, nem szól muzsikája,

Elbújik a téltől rejtett odújába.

Az emlékek néha megmaradnak

Az emlékek néha megmaradnak, csak az élet rohan tovább. Rohan, mint egy viharzó áradat, kegyetlenül magával sodorja a reményeket, az ifjúságot, a boldogságnak még az illúzióját is.

Claire Kenneth

Vágyvers

Kerekes László: Vágyvers

Legyek tüzes nap, ha fázol.

Útjelző, ha tétovázol,

Legyek felhő, mely eltakar,

Ha világ sokat akar…

Legyek a föld, melyre könnyed

Hullajtod, ha most úgy könnyebb…

Legyek hang, melyet kiejthetsz

Holdas éjjen elrejthetsz…

Legyek álmod, és megfejthetsz

Legyek rózsa, és szerethetsz

Legyek az út, és elviszlek

Legyél igaz, és elhiszlek…

Amikor még kicsik voltunk

Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.

Pam Brown

Kicsit több békesség

Goethe: Kicsit több békesség

Kicsit több békesség, jóság, szelídség,

Kevesebb viszály, irigység,

Kicsit több igazság úton-útfélen,

Kicsit több segítség bajban-veszélyben,

Kicsit több "mi" és kevesebb "én",

Kicsit több erő, remény,

És sokkal több virág az élet útjára -

Mert a sírokon már hiába.

Csendes álom

Ligeti Éva: Csendes álom

Csendesen cseppen éjbe az álom

Elnyeli csöndben, s fut ezer szálon

Körkörös körbe, fonja a vágyat

Gyűrött gyönyör nyomja az ágyat

Terhétől távol, könnyű a teste

Szakadt ruháját letette este

Szabadon szárnyal, súlytalanságban

Káprázik szeme az éjszakában

Álomvilágban varázsos minden

Időben, térben, határ már nincsen

Pillanat, óra, napok, vagy évek

Felvillannak, majd oszlanak képek

Rejtélyes árnyak libbennek tova

Csillaggá válik lépteik nyoma

Követve útjuk mélyül az álom

Csendesen csillan színe a szálon

Sziklák

Reményik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,

Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,

Állják a villámot, ha rájok sujt,

S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.

Számukra soha sincs "talán", se "hátha",

Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,

Mint zord, erős és önhitt férfiak,

És hófuvásos, sivatag-nagy télben

Fejükön csipkés jégből a sisak.

A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,

De szívem bánja, mit kimond a szám,

Ajkamon éles az ige, mint a kard,

De belül egy hang kérdez: "igazán?"

S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,

S nem hajigálni kő helyett kenyeret,

S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,

Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.

Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Boldog vers

Kun Magdolna: Boldog vers

Ma elfeledem fájdalmaim, s félresöpröm azt,

ami nehéz napjaimban könnyekre fakaszt,

s rágondolok arra a sok-sok boldog napra,

ami múlandó életem színaranyba fonta.

Mert rövid az idő, boldognak kell lenni,

nem szabad magunkat mélységbe temetni,

hisz a múlt emléke ma is úgy ragyog,

mintha most élnénk meg minden szép pillanatot.

Így hát, ha jelenünk könnyel teli is,

vegyük elő múltjainknak aranyrögeit,

és mosolyunkkal fényesítsük azon napokat,

melyek tovaszálló időnkben örömöt adtak.

Talált kincs

Johann Wolfgang Goethe: Talált kincs

Jártam az erdőt,

csak így magam,

könnyű bolyongás

vitt céltalan.

Egy kis virág nyílt

az útfelen,

mint csillag égett,

mint drága szem.

Már nyúltam érte,

de suttogott:

Ha leszakítasz,

elhervadok!

Erre tövestől

kivettem őt,

virulj kertemben

házam előtt!

Ott jól beástam

gyökereit:

egész bokor már,

és úgy virít!

Amikor a hétköznapokban élsz, nem gondolsz a mulandóságra

Amikor a hétköznapokban élsz, nem gondolsz a mulandóságra. Olyan természetes az egész. Tegnap, ma, holnap, holnapután - tipeg az idő előre, közönyösen, magától értetődően. Így is mondjuk: szürke hétköznapok. A ma, a holnap és a tegnap is az volt. Így élsz. Eszedbe sem jut, hogy ünnepben létezel.

Müller Péter

Gondolatok

Fényiné Keczán Ildikó: Gondolatok

Szomorúság, mit az ember akkor érez,

Ha elveszít valamit, valakit, bármit, mi számára fontos lehet,

Vagy ha valami nem úgy alakul,

Ahogy terveikben mi azt elgondoltuk,

Furák vagyunk, mi emberek,

Mindig azt gondoljuk, saját terhünk a legnehezebb,

A saját sorsunk a leglehetetlenebb,

Pedig ezerszám van olyan ember,

Kinek életműve egy pillanat alatt tűnt el a semmibe.

Ők azok, kik nem panaszkodnak,

Csak némán, hang nélkül, csendesen sírnak,

Mi emberek mindig jobbat, szebbet akarunk,

S közben mink van, és kincs,

Arra azt mondjuk: hamu.

Ezért eszembe vésve e mondatot,

Élem minden napom,

Lehet kincsem olyan, mi másnak semmire való,

Van családom, párom, barátaim,

Tudok a napnak is örülni,

Vagy épp egy apró, kis mosolynak,

Hisz a mai világban az felér egy vagyonnal.

Valamit felépíteni egy élet műve,

Másik percben pedig kártyavárként dőlhet össze,

Igazi kincse mindenkinek vagyon,

Csak mi emberek ezt elfeledtük nagyon.

Igazi érték a hit, remény, szeretet,

Ezeket az értékeket nincs, ki lerombolhatja benned.

Ha benned béke van, kifelé is árad,

Hát figyeld meg önmagad,

S egy apró mosolyra másfelé,

Soha ne légy fáradt.

Államiságunk ünnepe

Szuhanics Albert: Államiságunk ünnepe

Ím a nyarat koronázza augusztus hava. 

Királyságot hirdet nekünk, mint a korona. 

Magasztos király a nyárban, benne ős erő. 

Áldása, mely harmatoz ránk, gyümölcsérlelő. 

Államiságunk ünnepe, legnagyobb ünnep, 

Ezer éves királyságunk, megtart bennünket. 

Magyaroknak koronája, népünket jelenti, 

Megszentelt tárgy, jogi személy, időknek feletti! 

Azt hirdeti, országunknak léte földön, égen, 

Örökkön az Istennél van, ahogy egykor régen. 

Új kenyér az új búzából, szalagdíszben áll, 

Piros-fehér-zöld e szalag, s éhezőkre vár. 

Éhezzük mi szép és igaz, az emberi szót, 

Magyar létnek biztonságát, és a földi jót. 

Mivé lettünk, István király, tekints végre ránk! 

Ugye zokogsz, fáj a szíved országod iránt! 

Legyen bőség, jövőnk nekünk, legyen sok gyerek. 

Legyen kenyér, legyen gyümölcs amit egyenek! 

Legyen bor, békesség, búza, erény, szeretet, 

Legyen munka, megbecsülés, s boldog emberek! 

Ím augusztus üzenete, s huszadika vár. 

Ünnepeljünk újra ismét, István a király! 

Nemzedékről-nemzedékre mindig így legyen. 

Áradjon ránk áldás, erő, bőség, kegyelem!

Igaz barátság

Galuska Kristóf: Igaz barátság

Az élet hozhat olykor jót, olykor szépet,

Hallhatunk mindenféle-fajta, szép meséket.

Hihetünk is akár bennük, feltéve,

Ha az élet személyesen mutat be elébe.

A barátság pont egy ilyen emberi kapcsolat,

Meg kell találni egymás közt azokat a csatokat,

Amik összefognak minket, s el nem engednek,

Ez az egyik létfontosságú feltétele az életnek.

Ez már nem mese, ez maga az igazság,

A mai világban már kevés az igaz barátság.

Vagy ha mégis lenne, azt becsüld meg,

Nem számít hányszor, ha kéri, öleld meg.

Láttalak

Ady Endre: Láttalak

Láttalak a multkor,

Mosolyogva néztél,

Éppen úgy, mint akkor,

Mikor megigéztél.

Vérpiros ajkaid

Mosolyogni kezdtek;

Olyan bájos voltál,

Mint mikor azt súgtad:

»Édesem, szeretlek!«

Láttalak a multkor,

Mosolyogva néztél.

Gyönyörü vagy most is,

De meg nem igéztél.

Vérpiros ajkaid

Mosolyogni kezdtek;

Olyan bájos voltál,

Mint mikor hazudtad

Ezt a szót: »Szeretlek!«

Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot.

"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert." 

Wass Albert

Adj helyet...

Fényes meleg

Czóbel Minka: Fényes meleg

Nyár van! langy szellő hordja széjjel

A mámorító illatot,

Fehér jázmin virága hull rám, -

A nyár varázsa megkapott.

Lángszínben égő szegfűszálak,

Nap csillog bíbor szirmokon,

Piros láng mellett fény-ezüstben

A büszke halvány liliom.

Csodás-mesés hószín virágok

Hajlongó száron inganak.

Szép nyár! midőn bágyadt örömben

A reggel is már álmatag.

Madárdal is a tiszta légben

Csak halkan lágyan tévedez,

Levélzizgés csak, suttogás csak, -

Az élet boldog csöndje ez.

Az élet boldogsága ébred

Szívemben is, megérezem:

Virúló föld nagy életével

Egy-oszthatatlan életem.

Ezer dal ébred, kél szívemben,

A nyár varázsa megkapott, -

Langy álmatag lég hordja széjjel

Az édes jázmin-illatot.

Csendes eső

Nichi-ya Nikoletta: Csendes eső

Az éjszaka leple ráborult a tájra,

és sűrű köd ült a hatalmas fákra.

Odafenn a felhők eltakarják a végtelent,

kicsikét a világ is megváltozik idelent.

Elered a csendes eső, s belepi a földet,

érzem, ahogy az arcomról legördülnek a könnyek.

Újra feldereng egy ismerős érzés,

válasz most sincs, csak rengeteg sok kérdés.

Hallom, ahogy az esőcseppek lassan földet érnek,

úgy tűnik, mintha ők is zenélnének.

Újrajátszanak egy régi dallamot,

s az égen táncra perdülnek a csintalan angyalok.

A fülembe súgják: "Sosem vagy egyedül,

csak nyisd ki a szíved, és az életed is felderül."

Látom, ahogy az esőcseppek legördülnek az üvegen,

olyanok, mint emberi sorsok, melyek átkísérnek az életen.

Kánikulában

Széll Magdolna: Kánikulában

Kalászszínű fürtjeimet

borzolja a huncut szél,

homlokom verejtéke

gyöngyözve útra kél.

Útba ejti fülcimpámat,

karcsú nyakam hajlatát,

hűsíti forró hátam,

keskeny résben fut tovább.

Torkom kiszárad, nyelvem a

szájpadlásomra tapad,

puhára olvadó aszfalt

főzi csupasz sarkamat.

Mint bélelt téli nagykabát,

átkarol a forróság,

ereim tágult hálóját

vérem lomhán járja át.

Hűs vizet szomjúhoz testem,

közelben szökőkutat sejtek,

táncoló, karcsú vízsugár

ezer szivárványt fabrikál.

Szétrebbenő hűvös pára

hajamon gyöngyöző párta,

a kút minden csobbanása

enyhet ad a forróságra.

Könny szökik a szemedből....

Vincze Erika: Könny szökik a szemedből....

Könny szökik a szemedből,

barátod most a néma csend.

Ki nem mondott szavakból

sző fonalat a kavargó érzelem.

Keserű-édes cseppje hull

hallgatagon most szerteszét.

Egy pillanatig az égig emel,

majd a porban hullik szét.

Barázdák ülnek az arcodon,

a múló idő rajzolt rá karcokat.

Hiába próbálod letörölni róla,

nem engedi az évek vasfoga.

Sóhajod csendes kiáltás,

lelkedből szakadó félelem.

Erőtlen, gyenge lépteid már

nem hallja többé senki sem.

Becsukod az ajtót mögötted,

ne érintse ujjad simogató kéz.

Elrejted a lelked is, ne érezd,

milyen is lenne újra szeretni.

Bezárod a régi, kopott ablakot,

hozzád már ne jusson be fény.

Szíved kapujához sincs kulcsod,

hisz elment rég, kit tudnál ölelni.

Végtelen és véges

Tóth Albert: Végtelen és véges

mert ilyen vagyok én végtelen és véges

és bevallom azt is ha a járt út téves

a szádban az íz nem mindig sós vagy édes

lehetsz keserű de sohase légy mérges

pénz a zsebedben kevés vagy elégséges

és lehetsz megalkuvó vagy tisztességes

gesztus mit teszel igazi vagy jelképes

a nő akit szeretsz önálló vagy férjes

szerettedhez lehetsz hűtlen vagy hűséges

a ruha mit hordasz tiszta vagy pecsétes

lehetsz te is kizárólagos vagy részes

sohase szégyelld ha a tenyered kérges

képeid a múltból homályos vagy éles

sors akaratából vagy vétlen vagy vétkes

a mezsgye min jársz lehet keskeny vagy széles

mert mindenki egyben végtelen és véges

ilyen vagyok én Te szerelemre éhes

Tudod mitől lesz szép az élet?

Kik voltunk?

Aranyosi Ervin: Kik voltunk?

Ki voltam én az életedben,

daloltam még a végtelenben,

szájadra csókokat leheltem,

ki voltam én, mondd, ki lehettem?

Ki voltam én, vajon ki voltam,

ki ittam szavad szinte szótlan,

s nélküled már a lelkem sótlan,

tudod-e még, hogy én ki voltam?

Ki voltam én, ha benned éltem,

voltam komoly, s voltam idétlen,

időtlenségem is megéltem,

és feloldódtam lenge fényben.

ki voltam én, mondd, tudsz-e rólam,

már nem léteztem szép valódban,

csak magam miatt morgolódtam?

emlékszel rám, hogy én ki voltam?

Refrén:

Hallod-e lelkedben a dalt,

tudom, mindkettőnk mást akart!

Én felemelni lelkedet,

s te földhöz kötni engemet.

Lelkemben dalunk megmaradt,

az időnk közben elszaladt,

a válaszút elénkbe állt,

és lelkünk két irányba szállt.

Ki voltál te, mért hittem benned,

érzéseim mind eltemetted.

nem lehettem többé melletted,

vajon bennem magad szeretted?

Ki voltál te, szálltál a széllel,

az álmaink mért tépted széjjel?

Hová is tűnt az ezer éjjel?

Elmúltál szívem szép neszével…

Refrén:

Hallod-e lelkedben a dalt,

tudom, mindkettőnk mást akart!

Én felemelni a lelkedet,

s te földhöz kötni engemet.

Lelkemben dalunk megmaradt,

az időnk közben elszaladt,

a válaszút elénkbe állt,

és lelkünk két irányba szállt.

Kik voltunk hát, és mink maradt,

mikor lelkünk ketté szakadt,

most játszunk szabad madarat.

szállunk de fészkünk nem maradt.

Kik voltunk hát, nem létezünk,

nem tudjuk mit miért teszünk,

többé eggyé már nem leszünk,

külön-külön majd elveszünk,

külön-külön tán elveszünk!

Ne szégyelld kimondani

Vass János: Ne szégyelld kimondani

Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,

Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .

De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,

És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,

A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .

Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,

És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,

A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .

Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,

Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!

Ám, ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,

Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .

E szócskától megszépül a világ, szeretlek,

És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!

Meglátod, visszakiált.

Soha nem adhatok annyit

Tudnod kell...

Zsigmondi Zsolt: Tudnod kell...

Tudnod kell, még mindig szeretlek

mindenkiben csak Téged kereslek.

Titkon reméltem, hogy újra vársz rám,

s nem hagysz itt egyedül, árván...

Arcod majd lassan eltűnik a ködben,

Neved még tudom, de lehet, hogy közben

emléked lassan elengedem a szélben,

hogy a csillagokhoz csendben odaérjen...

A csillagok között egyszer megkereslek,

talán rájössz, hogy igazán szeretlek,

s majd ragyogunk ott fenn örökre,

vagy együtt zuhanunk vissza a földre... 

Egyszer minden férfi életében eljön az idő

Emlékvers

Sárándi Szilvia: Emlékvers

Kell az otthon, ahol átölel a szeretet gyengéd karja.

Kell a család, aki válaszol a mosolyodra.

Kellenek a barátok, kik melletted állnak,

hogy jobban tudj örülni a világnak.

Mindig kell valaki, aki el nem taszít soha,

akinek mindig őszinte a mosolya.

Kellenek a vidáman csillogó szempárok,

amelyek szinte csalogatják a boldogságot.

Lépjél hát, mindig csak előre,

gondolj egyfolytában a szebb jövőre!

Míg van ember, ki megfogja a kezed,

szíved - lelked addig nyugodt lehet.

Szeretném bejárni a Földet

Tikkasztó nyárban

Aranyosi Ervin: Tikkasztó nyárban

Meleg liheg egyre a nyakamba.

Bár csak egy hűs szellőcske akadna,

s marasztalnám, és talán itt maradna…

Eddig sem vehettem önmagamra,

de a hőség ragaszkodik,

kicselezném, de ravaszkodik,

amint a nap kel, rögtön árad,

s levetteti összes ruhámat,

még sincs menekvésem előle,

hiába van, hogy bőröm pőre.

Nincsen szükségem már cipőre,

bár olyan forró már az aszfalt,

milyet talpam még nem tapasztalt.

Elegem van és melegem is egyben,

Ó jó uram, csak részesíts a kegyben,

s szelídítsd meg a bősz, forró nyarat,

ne szórjon rám tikkasztón aranyat!

Egy csepp kis árnyat, némi enyhet adj!

Ó, jó uram, kérlek, kegyes maradj!

Persze, tudom hogy télen kértelek,

küldj meleget, s most mégsem értelek!

Hisz csak a tél volt túlon-túl fagyos,

de májusban sem volt egünk napos,

akkor szívünk még túl gyakran didergett,

s összébb bújtunk, megannyi fázós gyermek.

Most meg, csak főlünk a saját levünkben.

Cseppet sem vagyunk elemünkben!

Csak erőtlenül el-eltikkadunk,

hisz védtelen, hevült lelkek vagyunk.

Ne küldj vihart, elég egy röpke zápor,

hogy felüdüljünk végre, igazából!

Augusztusi ének

Őrni: Augusztusi ének

Kertkapumon kopogott Augusztus reggele,

postaládámban kis méhecskék döngicséltek,

befészkeltek a nyáron, megtehették, nem vártak

számlákat, leveleket, éltek vidámságban,

s én is megörültem, olvastam az üzenetet:

Megérkeztem! Kedvenc hónapom, születésem,

csodálatos utazásaim időpontja,

tengerparti nyaralások, barangolások a

kultúrák kincsesbányáiban, művészetek

szentélyeiben, melyeknek mostan lehetek

hírnöke az írásaimban - végre itt vagy!

Tükörbe nézve figyeltem tetteimet, magam

mögött hagyott gondolataimat, egy évemet,

mely szenvedélyes érzelmekkel volt telis-tele,

jó és rossz jött-ment... így megfogtam tarisznyámat,

kezembe vettem a vándorbotom - mogyorófa

szülötte -, Hektor barátomnak füttyentettem:

- Nosza gyerünk, kirándulásra hív a Természet!

Szép idő kacsintott sétánkon, napsugarak

érkeztek enyhe szellőszárnyon, megsimogatva

a fáradókat, bárányfelhők legelésztek

délkeletre bandukolva uzsonnaidőben:

így köszöntött a kilátóhelyen álló pad,

melyre leültem, kutyám mellett helyet foglalva.

Nézelődtünk, én tátott szájjal, ő lógó nyelvvel,

gyönyörködve utazgatott a tekintetem

végig a vidéken, sárkányrepülő pilóta

integetett boldogan vitorlázva, szabadnak

képzelve magát, ám ott körözött a fenyves

felett a vércsepár: - Oly magasságokba, Ember

nem kerülhet! Hallottam a vidám gyermekkacajt

a tó felől - fürdőztek -, s gólyacsalád felszállva

a nádas mentén repkedett, már készülődtek:

- Igen, vár a nagyvilág, sok-sok szépséges hely!

Erdőn-mezőn át, szőlőfürtöket látogatva,

árkon-bokron keresztüllépve ballagott a

férfi - vándorszerzet kinézet, oly magamféle -,

s a levegő megtelt távoli almaszüretek

illatával... Ő volt Augusztus - ruhájának

vörös színét megismertem -, asszonyok daloltak

búcsúnapokon nyomában, Szent István ünnepének,

az Új kenyér havának népszerű képviselője.

Napnyugta varázsolta festőire a tájat,

amikor hazafelé indultunk, róka koma

bújt előlünk odújába... s lám, vártak telkemen

trombitavirágaim kinyílva, üzenettel

feldíszítve: - Írj tovább szépen, énekelj soraidban!