Esik

Schmidt Lívia: Esik

Reggel óta

mázként von be

mindent a szürkeség...

csak esik,

csak szitál,

csak áztat...

Elmémre is rátelepszik,

akár a felejtés, míg

fanyar vizek mossák

tisztára a tájat...

Út szélén tócsák

hullámzó körei

lüktetnek még bennem,

mint halk szívdobogás,

az ég felé fordulok,

- a víz eltakar - és kérem:

ha lehetnék, hadd legyek

egy kicsit most más...

...és hallgatom az

ereszből a nem szűnő

csobogást, a cseppek

koppanását esernyőm alatt,

így múlsz el belőlem...

elfolysz te is lassan,

mint ujjaim közül a

kósza napsugarak...