Farkas Éva: Amikor elfogynak a szavak
Amikor elfogynak a szavak,
közénk feszül a hallgatás.
Egymás felé mégsem indulunk,
hiába mar a néma vágy.
Konokul várjuk minden este,
hogy egy szótól a fény kigyúl,
Kezünk egymást mégsem keresve
mint csüggedt madárszárny, lehull.
Temetjük inkább emlékeink,
két kézzel ásva sírt nekik,
S ha ujjunkból a vér kiserken,
csak betapasztjuk sebeink.
Ám egyszer majd egy sötét estén,
sikolt, jajdul a hallgatás,
Az emlékek sírból feljönnek
megtalálnak, bármerre jársz..
Akkor mégis szólnod kell nekik,
mert kínzón, vádlón kérdezik:
Miért nem próbálsz meg beszélni,
hiszen a hallgatás nem segít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése