Nagy Horváth Ilona: Tíz perc
Neved betűivel játszom,
a függöny redői közt
ábrándosan lóg a reggel,
félretett idő hintáz
a kopott óraláncon,
még tíz perc…
Az ablakon túl
mint kifeszített vászon,
mozdulatlan áll a tér,
szemközt alig láthatón remeg
a fakó házfalakhoz
bújt tegnapi meleg.
Még tíz perc.
Kelni kéne,
de ott vagy
ilyenkor számolatlanul,
minden lélegzetben,
- izmaimon a lusta vágy,
a félredobott takaró tűnő melege,
bőrömre tévedt szellő
az ablakrés felől,
kiismerhetetlen zene
szívem botló üteme körül.
Mozdulnék.
Veled.
Még tíz perc.
S arra gondolok,
ha majd tényleg felébredek,
összepakolok magam körül,
s odaloplak ebbe a rendbe,
hogy a párhuzamokkal
szabálytalan félálmaim ingatag termeiből
átmentselek a portalan jelenbe.
Ez egy üres nap.
Céltalan, süket és vak,
értelmetlen, mint a szétválasztott
komplementerek.
mint a kint felejtett tej a pulton,
a többéves fél pár zokni,
a felborult pohár,
a kispárnám nélkülem…
az
még tíz perc.
De ha már majd tényleg ébredek,
ma az akarok lenni,
aki akkor leszek, ha nézel,
és én úgy teszek,
mintha nem bámulnálak
reggeltől reggelig.
Akár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése