Halottak napjára

Kiss Tamás: Halottak napjára 


Szomorún égő szép, mécseseink lángja 
Vetül rá, szeretteink fénylő sírjára. 
Életük újra lepereg: gyertyafényben, 
Melyek a sírokon, lassan csonkig égnek. 
Az örök bánat táplálja e lángokat 
És hiány sző néha hiú ábrándokat. 
Soha nem jő haza már, hiába várjuk, 
Sosem lesz már előttünk, hiába látjuk 
Még néha, ahogy ránk mosolyog, mint régen. 
Üresség vágtáz csak, csikorgó keréken. 
Ahogy szól, oly kedvesen, lágyan még néha, 
Megrepedt szívünknek édes hagyatéka. 
Lassan körbeszőnek az emlékek minket, 
Jóleső ölelés, egy édes tekintet 
A múltból, hová már nem térhetünk vissza. 
Keserű könnyeink fekete föld issza. 
A szeretet tartja bennünk ezt a lángot, 
Mely emberivé teszi még e világot. 
Nem fújhatja el soha se vihar, se szél. 
Szeretteink helyett már csak a csend beszél. 
Mi megtartjuk magunknak a csodát: voltak. 
A többi élők számára, ők csak: holtak. 
Ők azok szívünknek, kik mindig is lesznek, 
Akkor is, mikor már ránk sem emlékeznek.