Elfeledtelek

Vilhelem Margareta: Elfeledtelek 


Tudod, nem fáj már annyira hiányod, 
emléked koppan az üres semmibe, 
vörös rózsák gyúlnak homlokomon 
és a viharzó szomorúság oly nesztelen. 
Valahol itt közel dicsőít a hajnal 
és néha felsírnak a kemény kövek, 
szívembe belemart az egykedvűség, 
csöndes testemből rózsás vér csepeg, 
minden összefut szerteszét, 
rám telepedett egy sajgó szédület. 
Már nem fáj iszonyom, a holnaptól 
lepkék szárnyán sebesen suhog 
a szemérmetlen érzelem, 
nem vagyok boldogabb a semminél, 
önmagamra ébredek néha sötéten 
és éhesen keresem tekinteted. 
És döngetem mellem eszeveszetten, 
kerek szemeimmel vakon ébredezek, 
emberséget nyertem az érdektelenségből, 
bátran kiállom a megcsalt küzdelmet. 
Hulló rózsák közt botorkálok csendben, 
csokorba szedem a bánatom, 
nem fáj a szélnek vad csattogása, 
mi szétpárázza lelki tudatom. 
Oly könnyelmű voltál, talán tehetetlen, 
és arany ködön nézted a végzetet, 
csillagok kibuggyant fényében, 
talán szebbnek láttad tévelygő szerelmed. 
Én elfeledtem, milyen is volt hangod, 
hogyan öleltél, hogyan szerettél , 
azt is elfeledtem, hogy imádva voltam, 
halk szenvedéssel nézek magam elé.