Czimmermann Nikolett: Még egy kanócnyi idő
Advent harmadik vasárnapja
Ma este meggyújtom a harmadik lángot,
Kizárom házamból a sötét világot.
Családom fényét tenyerem mögé rejtem,
Melegítse kissé most az én lelenc lelkem.
Háromig számoltunk, csak egy kanóc vár,
Már szívembe merült ez a régi hagyomány.
Képzeletben csöpp arcodon táncol gyertyafény,
S pocakomban rugdalózik egy másik kicsi lény.
De ketten vagyunk csupán, egymás kezét fogva,
Nem ünnepelhetünk könnyekkel, zokogva.
Hálásnak kell lennünk egymásért a Sorsnak,
S szebb jövőt álmodni eljön majd a holnap.
Egy kanócnyi idő, s az Ünnep átölel,
Szeretettel ömleszt, vérző sebet köt el,
S mi nem tehetjük meg, hogy fényünkkel állva,
Bezárjuk az ajtót a havas, téli tájra.
Mély levegő... s ahogy tüdőnkből kiárad,
Magával sodor mindent, mi bánat.
Így mire a negyedik is megérik a fényre,
Őszinte mosollyal kerülhet lelkünk kiskertjébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése