Nyár

Horváth Piroska: Nyár

Szaladgál át a nyár a mezőn, lángvörös haja kócos,

pirospozsgás arcocskáján csöppnyi ajka édes, csókos.

Vörös szeplők arca búbján, pipacsvirág nyílt belőle,

lába nyomán zöld fű serken, édes illat száll felőle.

Vörös haját viszi a szél, lágy és selymes árvalányhaj,

édes nektártól illatos, kísérgeti méhecske raj.

Patak partján szitakötők vidám tánccal köszöntik őt,

nyári szellő lehelete frissíti a tarka mezőt.

Erdő közepén a patak lassan kúszik, halkan csobban,

csendben csorog, míg csak bírja, erdővégen csak megtorpan.

Susog a sás, táncát lejtve, karcsú szára hajladozik,

gólyahír a rejtély kulcsa, friss reggelen harmatozik.

Megérkezett patak partra piros lábú gólya gyerek,

nagy most a csend, néma a táj, megnémult a béka sereg.

Lépked Kelep óvatosan, keresgél, mert nagyon éhes,

de a trükkös béka csapat nagyon hallgat, nem beszédes.

Ballag a nyár, még nem siet, fű közt érlel friss szamócát,

csiklandozza melegével, nagyra nyitja rózsaszirmát.

Reppen sárga villás - szárnyú, csodás lepke tarka rétre,

várja őt szentjánosbogár, szeretettel est ebédre.

Mulatságra készülődnek kéz fogó lesz, nagy a titok,

szentjánosbogár a kérő, minden veréb erről csipog.

Tarka lepkénk nem is sejti, ő lenne a boldog ara,

ő a szíve választottja bogárkánknak, napsugara.

Tücsök koma hegedűjét nagy boldogan húzza - vonja,

kaszáspók-né díszes hálót az estére vígan fonja.

Langyos estén teliholdkor minden rovar mulatozik,

pezsdül véred, szisszensz halkan, szúnyog Béla falatozik.

Lágy tekergő, lanyha szellő megbolondul, süvít, tombol,

villám csattan, szikra perdül nász sereget szerte vonszol.

Erdő ropog, tűz lett az úr, láng nyelvével fákat nyaldos,

nagy haragú vihar király villámmal lő, láztól csapdos.

Szelíd, édes nyár megőrült, csúf boszorka lett belőle,

minden földnek teremtménye menekülve fut előle!

Villám kezű, torz fúria száz darabra cibál álmot,

sebbel - lobbal széjjeltép most ezer gyenge, csöpp virágot!

Bűvkörébe vonzott a nyár, sejtelmesen babonázott,

lágy dallammal, méz illattal, érzékekkel hadonászott.

Rettenetes nyers erővel itatta a szikkadt tájat,

könnycseppjével erőt adott kibontott egy rózsa szálat.

Megszelídült gyönyörűség vígan szökken át a réten,

vörös pipacs arca búbján, nézi báját tó tükrében.

Selymes haját viszi a szél, koszorút fon nap reája,

dalol a nyár, víg zene szól, száll az évszak muzsikája!