A cicák azért jönnek az életünkbe ...

 

Egy esős nap

N. Fehér Gyöngyi: Egy esős nap

Esik, egyfolytában az ég

könnyeket szór a földre.

Él a borongós remény

ázott, álmosító időben.

Hittem valaha derűs kedélyt,

s csillanó örömöket keblemre,

ma csupán parányi emlék,

mely néha előtör belőlem.

Az eső elhozza a felismerést,

s könnyként pereg szememre,

mi valaha szép volt, véget ért,

tán igaz se volt, akár a mesében...

Májusi eső

Szöllősi Dávid: Májusi eső

Megjöttél végre májusi eső,

Aranyat érő, langyos, éltető,

Az ablakomban hangosan kopogsz,

Jelzed, hogy itt ma locsolkodni fogsz.

A naptárt eddig miért nézted el?

Egy ország várta, mikor érkezel.

Mosdass utcákat, teret, háztetőt,

S főleg a zöldet mindenekelőtt!

Hisz szomjas fű-fa, város és vidék,

Hogy esett ősszel, elfeledték rég,

Most mohón isszák minden cseppedet,

S a föld, a termés hálás lesz neked.

De jó is lenne, ha egy héten át

Itatnál rétet, erdőt, gabonát,

Hizlalnál dinnyét, pöszmétebogyót,

Friss vízzel töltve tavat és folyót.

Fürdeted arcom, fényezed hajam,

Tisztogatsz, táplálsz nagyvonalúan,

Májusi eső, mennyei nedű,

Köszöntlek szívből, légy most bőkezű!

Egy ember értékét az adja, hogy mennyit dolgozik önmagán

"Egy ember értékét az adja, hogy mennyit dolgozik önmagán. Ez vonatkozik a testére, lelkére és szellemére, egyaránt. A születéssel és felnövekedéssel még senki sincs készen. Akarni kell a "többet" is!Fontos, hogy legyen egy ideális képed önmagadról, melyhez hozzá kell nőnöd. Kemény, mindennapos és élvezetes munkával. Szomorúan látom, hogy a legtöbben nem dolgoznak magukon. S az ilyen nőkön és férfiakon nem a személyiség vállalását látom, nem a “Az vagyok, aki vagyok!" büszkeségét, hanem azt, hogy elhagyták magukat - ez a pontos kifejezés. Az ember nemcsak a pénztárcáját, önmagát is el tudja hagyni. Ez az igazi elhagyatottság. Ne tűrd!

Szebb vagy, mint amilyen vagy! Formásabb. Okosabb. Őszintébb. Erősebb. Bölcsebb. Nemesebb. Jobb. Harmonikusabb.

Hozd ki magadból!"

Müller Péter

Míg szeretlek, élek

Hidas Antal: Míg szeretlek, élek

Amíg engem szeretsz,

meg nem halok, élek.

Sarkcsillagként vezetsz,

haláltól nem félek.

Távolság és idő

széjjel nem tördelhet.

Szerelmed egyre nő,

oldja e förtelmet.

Vonszolhat a vihar,

förgeteg forgathat:

Vakmerő óhajjal

állom e borzalmat.

Szeretlek oly nagyon,

mint ahogy soha még.

Nő a fű. Hallgatom

zizegő énekét:

tavasz lesz, tavasz van

Felvonul az élet,

tüzel a tavaszban

Míg szeretlek, élek.

A másik szeretetét észre se vesszük

A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük őt. Mi az, amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva.

Biegelbauer Pál

Bolondulásig

Heiner Ágnes: Bolondulásig

Gyűlölök és szeretek

Bolondulásig

Megőrülök, nyugtalan szívem

Hajnal hasadtáig.

Szemedet nézem

S már nem itt vagyok

Körülem fényes zuhatag

Vízesésben zuhanok.

Kékes fény világít

Éjjel ágyamban reszketek

Csókod ízét érzem ajkamon

És lassan megbolondulok.

Szívem félelmében megtorpan

Egy pillanatig

Hisz őrülten szeretlek

Bolondulásig.

Szállok a felhőkkel

Horváth M. Zsuzsanna: Szállok a felhőkkel

Szállok a felhők ölelő karjában

gyönyörködöm a színek játékában.

Látom a lenyugvó nap sugarát

arcomon érzem a szellő fuvallatát.

Ringatózom halvány reménysugárban

fodros bárányfelhő ölelő habjában.

Halvány lámpafény hív csalogat

falak és üres folyosó látja kínomat.

Feltörő sóhaj szívemben fájdalom

szétfoszlott álmokért céltalan lázadok.

Bizakodás, küzdés élni akarás

Összeszorított ajkak szívdobbanás.

Késő, némán zokogok elrejtem könnyem

a bánat súlyos ólomként nyomja lelkem.

Előttem tervek kitartó célok… Élet

erőt ad az akarat és hitem, hogy nem félek.

Györe Tiborné /Marcsi/

A napraforgó

Gárdonyi Géza: A napraforgó


Virágországból való szeretteim között van a napraforgó is. Mindig kedves volt szememnek, lelkemnek, mióta csak ismerem. Gyermekkoromban sokszor megálltam előtte, és fölnéztem rája:

- Milyen szép vagy, te nagy, sárga virág! Fordítsd énfelém is az arcodat, mert én is szeretlek téged!

Szerelmes legénykoromban meg, emlékszem rá, hogy rászőttem egy versemet is. A vers egy Vilma nevű, szőke kedvességről szólott, és ez volt az eleje:

Akár így fordulsz, akár úgy fordulsz,
szeretlek nézni, nézni,
mint napraforgó fényes szerelmét
napestig nézi, nézi.

Szó volt aztán a versben arról is, hogy a napraforgó elhervad végre a sóvárgásban, de mégis boldogabb, mint én, mert akit szeret, mindennap látja.

Mindez kegyetlen, zökögős sorokba volt foglalva, de Vilmának tetszett, és én is jó versnek tartottam.

Most aztán, hogy nagy idő multával megint visszakerültem a virágok országába, régi szép ismerősként üdvözöltem azt az öt-hat napraforgót, amelyik a kertünkben vendégképpen termett.

Nem engedtem őket kigyomlálni. Hadd nőjenek, hadd forgassák szép aranytányérjaikat a nap felé.

Hát nőttek is. Augusztusban mindegyik kinyitotta a maga tányérját és nézték a napot.

Azaz dehogyis nézték. Éppen ezen ütköztem meg, hogy nem nézték.

Mi lelte ezeket az én napraforgóimat?

Vagy hazugság volna, hogy ezek annyira szeretik a napot?

Hiszen akkor nem hívnák őket napraforgó néven. A görög nevük is heliotrop-napraforgó, s a boldogtalan szerelmek költője, Ovidius is megénekelte, hogyan változott a nap-istenbe szerelmes, szép nimfa (Klicie) napraforgóvá:

Ott ül éjjel-nappal sápadt epedéssel
künn a kopár földön, a szabad ég alatt;
nem törődik semmit ivással, evéssel,
csak nézi a napot nehéz könnyezéssel,
fordítván orcáját, amerre az halad.
Végtére tagjai odagyökereznek,
levelekké zöldül patyolat ruhája,
szőke hajfürtjei szétlevelesednek,
s aranysárga színt ölt bús haloványsága.
Virággá változott. De szíve megmaradt:
ma is arra fordul, merre a nap halad.

Mi adott volna okot a névre, meg erre a versre, ha nem az, hogy a napraforgó a nap után forog?

Gondoltam, talán hogy az idő borongós, azért állnak szanaszéjjel hajoltan a virágok, s el is felejtettem egy-két napra az észrevételemet.

Hanem aztán a mérges kánikula napjai következtek, s nekem megint csak föltűnt, hogy a napraforgó nem hajol mind a nap felé. Sőt, nemcsak hogy arra nem hajolnak, hanem némelyike egyenesen hátat is fordít neki.

Mi történt, uramisten! Megzavarodott-e a természet rendje, vagy hogy nem is forgott soha a napraforgó a nap után?

Felhányom az én kis könyves szekrényemet, és előszedek belőle minden botanikát Matthiolusztól Gönczy Pálig. Hát benne is van mindegyikben a napraforgó, s az egyik megjegyzi, hogy ez a név Pliniusnál olvasható legelőször. Persze hogy Pliniusnál, hiszen előtte nem írtak botanikát. Megtaláltam aztán, hogy a világ minden nyelvén ez a neve a virágnak; németül: Sonnenblume, Sonnenwende, franciául: tournesol, angolul: turnsole, olaszul és spanyolul: girasole; girasol - szóval minden országban fordul a napraforgó a nap után.

Belekeresek a Pierer-féle mindentudó könyvbe. A heliantus szónál az is azt mondja: A napraforgó igen nagyon napra forgó. (Die Sonnenblume ist sehr heliotropisch.)

Megnézem a kis Larousse-t, az így szól: Napraforgó a neve minden olyan növénynek, amelyiknek a virága a nap felé fordul, mint a heliotrop és helianthus, vagyis nagy napvirág. (Tournesol. Nom de diverses plantes, dont les fleurs se tournent vers le soleil, comme l'heliotrope et l'heliante ou grand soleil.)

A Haupt-féle Ovidius-kiadásnál, hogy "A napraforgó olyan virág, amelyik a nap után fordul." (Die Sonnenblume, das Heliotropium, mit lateinischem Name solago, ist eine Blume, die sich nach der Sonne kehrt.)

Hát itt vége van minden kételkedésnek. A tudomány Plinius óta az egész világon azt mondja, hogy a napraforgó napra forgó.

Megnyugodtam abban, hogy az én napraforgóim meg vannak bolondulva.

Hanem az idén három szép szál napraforgó termett a kert belső kerítése mellett, szemben az ablakommal.

Mindennap lestem, vártam a kinyílásukat. Nem mintha a tavalyi kételkedésem jutott volna az eszembe, hanem csak mert amint mondám: szeretem ezt a virágot.

A három napraforgó másfél embermagasságra nőtt, szép sudár mind a három, királyi kertbe is beillenének gyönyörűségnek.

Egyszer csak fölsárgul a keletről szélsőnek a virága, s tartja a tányérját észak felé.

Különös - gondoltam -, hogy ez északra néz. Talán csak nem követi a napot még éjjel is?

Déltájban megint megpillantom, hát a virág meg sem moccant reggel óta: áll északnak csökönyös nyugalommal.

Aztán nyílik a középső virág. Ennek keletre áll a tányérja. Ez sem változik egész nap.

És nyílik a nyugatra szélső virág, hajlik kezdettől mindmáig arrafelé, amerről a bimbója megjelent.

Hát ezek meghazudtolják Pliniust, meghazudtolják Ovidiust, Pierer-t, Larousse-t, Hauptot s minden botanikust, minden poétát.

Szinte rosszulesett ez a csalódás. Ha talán azt tudtam volna meg, hogy a föld nem forog, annak örültem volna, de hogy a napraforgó nem forog, ez olyan, mint mikor az ember hűtlenségen kapja a hűségeset.

Hova is tegyük mármost azt a sok címert meg pecsétnyomót, amelyeken a meleg hűség jelzéséül napraforgót viseltek a kitüntetett ősök? Hova tegyük Ovidiust, a tudományt és a közhitet?

Zalakaros - Termáltó és Ökopart

Zalakaros 

Termáltó és Ökopart

 http://termalto.zalakaros.hu/

Jeli Arborétum

 Jeli Arborétum

https://www.jelivarazskert.hu/

Ügyetlenke

 

Aranyosi Ervin: Ügyetlenke

Ügyetlen még kicsi testem,

egyet léptem, s hanyatt estem!

Ha elesek, hát felállok,

talpraesett lénnyé válok!

Bármi történjék, nem félek,

tudod, én kilencszer élek.

Nem vagyok hát földhözragadt,

csak játékból estem hanyatt…

Sóhaj

Pablo Neruda: Sóhaj

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól, és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csak e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kéz a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Somlyó György fordítása

A negyedik dimenzió

Dr Frank József: A negyedik dimenzió

Mily nehéz önmagaddal vitatkozni és beszélgetni,

Mily nehéz önmagadat megítélni és másoknak megfelelni.

Lehet-e idővel a magad bűneit megszeretni,

Lehet-e a rosszat örökre elfeledni.

Idő kell a dicséretet kimondani,

Idő kell a tévedésed bevallani,

Idő kell annak, ki az elmúlásnak ellenáll,

Idő kell annak is, ki idővel megbocsát.

Az Idő adott Neked hont, bátorságot, és hozott szerelmet,

Az Idő teremtett biztonságot, és adott kegyelmet,

A te Idődbe belefért kezdetektől minden,

Megoldotta a Vant, és azt is, ami Nincsen!

Idő kell, hogy a szépet körülötted észrevedd,

Idő, amit szeretnél, azt is megtehesd,

Idő, míg a szemed a messzeséget felkutatja,

S Idő kell, míg a szemed a halottaid elsiratja!

Nem kell a gyertyát két végén égetni,

Nem kell a világban rohanva létezni,

Mintha a Mindenséget akarnád legyőzni,

Saját korlátaidat próbálnád mellőzni.

Ne siettesd az Időt, légy türelemmel,

Megy az magától is mind sebesebben,

Ne kérd számon a Múltat, ne kérd Soha,

Lelkedben mindennek ottmarad a nyoma.

Csak az a Tiéd, amire most még emlékezel,

Az a Tiéd, amit Önmagadban félreteszel,

Gyűjtöttél élményeket, mutattál oly erényt,

Sokaknak adtál jövőt, hitet, reményt!

Az Idő sodrában megbékél a Jelen,

Megszépül benne, mi fájó volt, és előnytelen,

Ma már a Napok és Évek rohannak felettünk,

Bárhogy is volt, Mi mindig az Idő sodrában eveztünk.

Este van...

Merc Dzsenifer: Este van...

Fekszem az ágyban, sötét van már tudom,

idegen óráimban csak rólad álmodom.

Éjjeli órákban, ha lehunyom a szemem,

arcod látom, s hogy jössz megfogni a kezem.

Kinyitom a szemem, s üres a szobám,

csalódott tekintetemet csak én látom csupán.

Felülök az ágyon a takarómat szorongatva,

lehunyom a szemem, s azt képzelem Te ölelsz újra.

Visszafekszem hát, testem nyugovóra tér,

mosolyogva gondolok arra, hogy az álmomban újra Te legyél.

Bíborszínü kis virág, Melyet Ámor íve lőtt

Bíborszínü kis virág,

Melyet Ámor íve lőtt,

Önts szemére báj-erőt,

Hogy, ha ébred s látja őt,

Benne leljen égi nőt,

Mint ott Vénus, oly dicsőt. -

No, ha ébredsz s látod őt,

Tőle kérd a gyógyerőt.

William Shakespeare

Ha nem lehet tied az, amit szeretnél