Ha te nem lennél én nélküled is lélegeznék, csak úgy ellennék, tehetségesen menedzselném a saját életemet, örülnék a sikereimnek, de este az üres előszoba puha, nesztelen csendjébe motyognám, hogy drágám megjöttem. Ha te nem lennél, én akkor is bevallanám önmagamnak az utcai lámpák fényében, túl egy újabb furcsa randin, hogy halálosan unom már a nőt, aki nélküled vagyok. Akkor én egyedül nézném a naplementét, a legjobb pezsgőt kortyolva, de unnám már önmagam szeretetét, a tökélyre fejlesztett, túlbuzgó, hamis önszeretetemet, az erőltetett pozitív gondolataimat, még jobban a saját társaságomat. Ha te nem lennél, én mindenféle fura alakkal találkozgatnék, szívtörött lelki sérültekkel, újabb vírusokkal a társkeresőn, lúzerekkel, tétlen kanapéhuszárokkal, férfikorba lépett, felelőségvállalásra képtelen gyermekemberekkel, jó és rossz fiúkkal, védtelen nő volnék én a huszonegyedik századi vadnyugaton, de nem félnék megvédeni magam. Ha te nem lennél, én magamra venném és elfogadnám az egyedüllét állapotát, és matematikai blődségeket állítanék fel, csak úgy, csípőből hangoztatnám, hogy az egy igenis több, mint kettő. Belebújnék a nélküled állapotába, de nem tetszene, olyan lenne, mint egy rosszul szabott ruha, feszengenék benne, és alig várnám, hogy a nap végén kibújjak belőle. Ha te nem lennél, én gyönyörű helyeken egyedül utaznék, és némán kattintgatnám a fényképezőgépemet, magányos, státuszomban megrekedt utazó volnék én. Ha te nem lennél, téged várnálak. Te kivennél a kezemből minden önvédelmi fegyvert, és feltartott kezekkel megadnám neked magam, és elhinném, akárcsak most, hogy minden háborúnak vége, élethosszig tartó boldog napok jönnek.
Király Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése