A csók örökké éget

Parádi Richárd: A csók örökké éget

Nincs mit titkolnom, még mindig téged várlak,

Még el tudom hinni, hogy egyszer újra karjaimba zárlak.

Nehéz döntenem, hogy melyik részét éljem,

Ami benne volt, vagy ahogyan elvéreztem.

Olyan seb volt ez, ahol te is elvéreztél,

Könnyűnek látom, ahogyan elengedtél.

A mosolyod igaznak tűnik, de magad hamis vagy tán,

Szemeim ördögöt a szívem angyalt lát.

Ahogy elvesztettél, s elvesztettelek téged,

Úgy már nem hiszek sem angyalokban, sem istenkékben.

Megtagadtam a sorsomat, megöltem a végzetet,

Azóta sem láttam viszont a gyönyörű kék eget.

A szívem szivárvány utáni napsütésért kiált,

Ha láttál erős lelket, igaz emberben mégis-morált.

Világokkal együtt bennem önmagam is leromboltad,

Megőrültem, ahogy a múltad köntösét kigomboltad.

Bárhová nézek, kudarc és csalódás mögötted,

De a hibás én vagyok, mivel másnak hittelek.

Nem hittem az utánad kiáltó millió vádnak,

Benned hittem, nem érdekelt, mások minek látnak.

Nem számít, hogy mi az, amit velem megtettél,

Magad szégyene, de megaláztad a nevem, nevettél.

Majd sírtál, gyáván futottál gyöngeségeid elől,

Ilyet én nem érdemeltem, a józan ész megdőlt.

Elmondom, a lélek a testünkkel együtt mozog,

Ha rosszat teszek, testem már sírjában forog!!!

Én voltam számodra az igazi ébresztő, a hajnal,

De visszaaludtál kényelmes álmodba, minden bajjal.

Százszor több vagyok, mint akkor voltam,

A fájdalmat az önismeret partjára toltam.

Látom magam, látlak téged, látom a világot,

Látok távolra, a jövőbe is, egy igaz virágot.

Sokat írnék még neked, de mennem kell,

Alattam a föld kettéhasad, a nap már kel.

Ha még kellenék, a múltban megtalálsz:

Ott vagyok minden soromban, ha lelkedből látsz.

A "Csak Te" minden képkockán, ezek a szavaim,

A "Mi"-t véstem az idő csapzott, mohás falain,

Legyél az ember, akivel együtt látom a napkeltét,

Legyünk együtt, amíg ránk borul az örök sötétség.

Még a Kinizsin látom kettejünket,

Csukva tartjuk érzelmektől izzó szemeinket,

Emlékszel-e még vajon az elsőkre,

Félhomályban a valóságos szerelem esőkre.

Imádtam azt a lányt, kit átúsztattam a Balaton vizén,

Kinek mosolya nekem sziget volt a bánat tengerén,

Mikor eltűnhettem gyönyörű kék szemeidben,

Megismertem önmagamban egy másik embert.

Emlékszem, ahogy már fuldokolva nevettünk,

Közben a világról teljesen megfeledkeztünk,

Ahol mindketten ugyanúgy éreztünk, ott éreztem,

Nem érdekel semmi más, örökre megérkeztem.

A "Csak Te" minden képkockán, ezek voltak szavaim,

A "Mi"-t véstem az idő csapzott, mohás falain,

Lehettél volna az ember, akivel együtt látom a napkeltét,

Lehettünk volna együtt, amíg ránk borul az örök sötétség.