Bánfai Zsolt

Szeptember

Árnyéka mered még, s lassan úszik
A langyon fülledt, ősz-tengeri fényben.
Háztól házig oson, lépked mélán,
Bandukolva. Lassan, ráérősen.
Fűszálak közt szellő játszik,
A megpihenő napfény fázik,
S megremeg a kerítésen.
Óvakodva lapul aztán
Fénybefulladt szomjas tereken,
Erdőn, mezőn, réten, ereken,
Csendbe ájult, néma bereken,
Termény-tenger alján fázó,
Gyűrött, száraz földeken.

Keletről jön, és nyugodni tér,
Szép szívében sokat remél.
Botra dőlve némán halad,
Tarisznyája lépten szakad, ahogy
Görnyedezve, rogyva vonszolja azt,
A roppant súlyú, néma présben,
Időtlen, konok, kilátástalan,
Körbeérő kerítésen.
Húzza-vonja maga után,
Sután bámul útja során:
Terhétől meggörnyedő öregember,
Nyárutónak búcsút intő,
Avarágyon megpihenő,
Koraszülött hónap ő:
A szeptember.

Fáradt napot hordja hátán,
Meghajolva bénán, sántán,
Földig ér már lógó kaftán:
Terhe terül tehetetlen,
Napba mártott tüzes hátán,
Ezeréves vén derekán.

Suhog erdő, hajlik a nád.
Millió-szín nesz-kavalkád
Kíséri az útján,
Árokparton macska lapul,
Kertek alatt vak vakond túr,
Rét szomjazik patakostul.
Gerlék között vad csata dúl,
Tücsök cirpel - húzza vadul,
Nincs mit tenni: bealkonyul.
Lemászik a nap az égről.
Koppan nagyot dongó darázs,
Vajúdik már az esti varázs...

Felnézek a csillagokra,
Ámulatom kőszoborrá válván...
Néma léptek fakó szobra
Árnyként vetődik a járdán.
Lenn e földön körülöttem
Harmatcseppek táncát várva
Őszi éjen kéjbe fulladt,
Nyirkos-puha avarszőnyeg
Lapul rá az öntudatlan
Szeptemberi tájra.