Sylvester Anita: Esik
Esik, rázza az eső a lombokat,
mint egy mélyről jött zokogás.
Az éjjel minden titkával
ülök egyedül a homályban,
várom, hogy csendesüljön,
ami szívemben vihart kavart.
Talán lemossa rólam azt,
ami beszennyezte lelkem:
kudarcot, csalódást, bánatot,
feszítő fájdalmat, ami űz,
gyógyírt keresni végre,
elmúlást és éltető reggelt.
Megbékélek tegnapjaimmal,
leveszem magamról a bűn
és szenvedés súlyos palástját,
amivel önmagam takartam
a holnapok napfénye elől:
megadóan tűröm az esőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése