Géczi Lajos: Nyári Szerelem
Szürkén halványodik, kékké festi az eget,
Lelassítja a napokat, a gyorsuló perceket.
Meleg levegőben alig kapok levegőt,
De a nyári szerelemben mégis kaphatok életerőt.
A tavasz elfutott, fütyült a vándor rigó,
Jön halkan, suttogva a Szerelem, olyan elragadó.
Szőke mezőkön tikkasztó melegben,
Ott valaki, mintha sétálna a végtelenben.
Ott sétál a Szerelem fátyolos ruhácskájában,
Sziporkázó szerelemragyogásában.
Vékonyka testével vígan táncol,
És az esti szélben megcsókol.
Tenyerét tárva-nyitva simogatja a terméseket,
Majd önmaguktól kirügyeznek.
Vállig ért a haja, mintha ágak lennének, és a földig érnek,
Egy szép, régi hangon szólva kivirágozna, rajta a gyümölcsök megteremnének.
Szemét az esti holdfény adta reá, és elcsábított,
Hófehér tenyerével törékeny kis testemen végigsimított.
Megpillantott a holdfény szemeivel,
Éreztem, a szíve egybeforrt az én szívemmel.
Az ég elsötétült, a léptei halkultak,
És éjszaka, minden, ami élt, azok elaludtak.
A patakban úszott, fátyla a víz felszínén lebegett,
És a sok csillagpor egyszerre belecsepegett.
És mért láttam így mindent egyszerre?
Mert csak így emlékeztem vissza, erre a szép, nyári szerelemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése