Két magányos szív...

Két magányos szív...

Két magányos szív, kóborolt megkopott köveken,

A remény, rég kihalt, meggyötört lelkükben.

Életüket elkerülték a csodák, s a boldogság,

Sokszor érezték úgy, nincs tovább...

Magányosan dideregtek, egyedül,

Ezer sebből véreztek, legbelül...

Két magányos szív, ahogy így kóborolt,

Kihűlt kezük, lassan összeforrt...

A férfi szemében, szerelem égett,

De a lány félelmei, nem értek véget.

Sok pofont kapott, mit nem érdemelt meg,

Kihalt belőle a bizalom, s szíve, lelke, megdermedt...

Szemében csak bánat égett, s fájdalom,

Mégis érezte, hogy e férfinál van a nyugalom...

Két magányos szív, most már együtt lépeget,

S egymás lelkébe építenek, új reményeket...