Jobbné Nyilas Ildikó: Nem vagy sehol
Fagyos télen, hideg szélben,
lábam visz egy kis ösvényen,
szívem hevesen dobog,
érzem mindjárt ott vagyok.
Felvillannak az emlékek,
már csak egy perc, s odaérek,
utam egy parkba vezet,
hol régen együtt voltam Veled.
Az a kis pad most is ott áll,
talán ma is kettőnkre vár,
lekotrom a havat róla,
s leülök egy pillanatra.
Körülnézek, nem vagy sehol,
könnycsepp csordul az arcomon,
fájdalmas a felismerés,
soha többé nem látlak én.
Elvitt tőlem a zord halál,
lelkem mint sebzett kismadár,
nem szárnyalhat soha többé,
párját siratja örökké.
Hull a könnyem a kis padra,
felnézek a csillagokra,
kézen fogom a bánatot,
s lassan hazaindulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése