Szabados István: Egy nyári, csendes alkonyon
Távolban egy vonat zakatol,
ködben imbolyogva jár.
Csendben, az erdőben valahol,
turbékol egy gerlepár.
Úton sétáltunk mi ketten,
aludtak a fák, a régi vár.
Rám nézett vádlón ijedten,
csak akkor jössz, ha itt a nyár?
Hallgattunk, nem is volt szavunk,
szégyelltem magam nagyon.
Megölelt, csókba forrt az ajkunk
ezen a szép, nyári alkonyon.
Aranyhaját szelíd copfba fonta,
keblén a bimbó reszkető.
Selyemcsipkében remegő pompa,
mint a Vezúv sugara tört elő.
Kezében nedves csipkeálom,
repülve, lassan földet ért,
rám nézett könnyezve, vádlón,
miért nem jöttél, mondd, miért?
Késő már nagyon, mondta Ő,
ajka sírásba rándult, elfutott,
visszanézett még a drága Nő,
mint a sóbálvány, álltam ott.
Sétáltam még szótalan,
mint aki hívó szóra vár.
Nem találtam önmagam,
aludt a nyár, a régi vár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése