Az én kérésem

Dsida Jenő: Az én kérésem 

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben, 
Immáron tudom, hogy nem maradhatnak itt. 
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben,- 
Az élet erre lassan megtanít. 

Mert mi az élet? Percek rohanása; 
fagyos viharként száguld mindenik, 
Mögöttük sír a kertek pusztulása, 
S a rózsabokrot földig letörik. 

Illatos szirmok, zöldellő levélkék! 
A vihar szárnyán mindez elrepül, 
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég. 
Ott áll a kert siváran, egyedül. 

Én nem számítok semmi kegyelemre, 
Énfelettem is végigzúg a szél, 
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje 
Jobban megvédve nincs a többinél. 

Én készen állok minden fájdalomra 
Nem hall ajkamról senki panaszt, 
De most szívemnek még egy vágya volna, 
S ha jó az Isten, meghallgatja azt: 

Ne vágtassanak szegény rózsakerten 
Az összes szelek, mind, egyszerre át, 
Ne várjon rájok elfásulva lelkem, 
Ne törjenek le minden rózsafát; 

Tépjék szirmit egyenként le, lassan; 
Mind külön fájjon, sajogjon nekem, 
És mindegyiket nagyon megsirassam 
És minden könnyem egy-egy dal legyen.