Búcsú az ősztől

Garai Katalin: Búcsú az ősztől 


Nézzétek e csodás tájat 
a fákat, színes lombokat, 
színpompás leveleik 
még vidáman kacagnak 
új ruhába öltöztette őket 
a természet, 
festő nem keverhetett 
ennél szebb színeket, 
kacagva hintáznak 
a fák ölelő karjain, 
megpihennek még egyet 
a megfáradt nap sugarain... 
kéz a kézben vágtáznak 
a sikongatva érkező széllel, 
még vidámak, szertelenek, 
bolondozva játszanak, 
nem hallják, 
az ősz fájdalmas sóhaját, 
ki a közelgő téllel vívja ádáz, 
küzdelmes harcát... 
könnyeivel küszködik a természet, 
a szél fáradhatatlanul karikázik tovább, 
hajtva maga előtt az ősz bús dalát... 
síró fának levél a gyermeke, 
ő volt szülője, ő volt a bölcsője, 
most fájó szívvel el kell engedje 
leveti magáról alázattal, csendesen, 
hogy tavasszal újra szülessen, 
lassan meghal minden, 
lehull az utolsó levele, 
kis haragos patak lesz 
lombjának rejteke, 
zúzmarás jégtakaró 
csipkés szemfedele, 
most aludj, takarjon be a csend, 
szunnyadjon ágaidon a lét, 
s ha tavasszal feltámad az élet, 
nem számít itt vagy máshol, 
az aranyló nap új életet fakaszt, 
s újra dalolják a fák egy 
halhatatlan élet vidám énekét...