Farkas Luca Ágnes: A harmónia festménye
Egy szó, ami mindörökké gömbölyű,
Egy fogalom mely szép s gyönyörű.
Egy olyan érzés, mely leírhatatlan,
Ez a tavasz, ami megfoghatatlan.
Lelkes növények illatukat ontják,
Napsugarak a fák rügyeit bontják.
A huncut égi villany már most ragyog,
A réten színes virághad kanyarog.
A mező lágyan most karjaiba vesz,
Nincs már zaj, csak a friss, természetes nesz.
A napfény cirógat, a virág simogat,
Majd engem mindez most álomba ringat.
Bár sajnos, már hamar fel kell ébrednem,
Nem élhetem le itt az én életem.
Vége a tavasznak, hisz` egy pillanat.
Majd jön a nyár, s elmúlik ez illat.
Százezer, erőt adó gyémánt-szikra,
Hát ez csakugyan a tavasz nagy titka.
A napsugár sima vizeken táncol,
S mindent felold, már semmit sem láncol.
Üde illattól mámorba szállt a táj,
A sün a fűben magának vackot váj.
Este van, már a vércse sem kiabál,
Illatot kever a szél, mint fakanál.
E tavasz aromáját viszi széjjel,
Még most is ilyenkor, e csendes éjjel.
Az ringatja álomba ma a méhet,
Az csitítja el a kis virágkelyhet.
Kiújult a membrán minden növényben,
Harcol, mint hadirokkant csatatéren.
Ó, Isten két kezének teremtménye:
Jöjj, tavasz, te harmónia festménye!
