Kánikula

 

Tóth Elemér: Kánikula

Forró port szitál a szél.

A nyár ma megveszett, tombol.

A dombon csorda kolompol,

a tájjal tereferél.

Árvább most ember, állat.

Az ég határtalan kohó.

Kéken csillog, forr a folyó,

a hőség szinte árad.

Öreg varjú, magányos.

Lombját hullató körtefa

kopár ágára szállana,

pocsék kedve ragályos.

Egy vércse rikolt – hármat.

Minden fénylik, a tűz lobog,

csüggedten várnak templomok,

s a szíved némán lázad.

A halmon kopott várrom.

Arany csorog a romokon,

a nap egyedül megy, oson,

az izzó láthatáron.