Az egészet úgy tudnám legjobban leírni, mintha az életem egy hosszú, egyenes utca lenne, amin egyedül sétálok. Néha lassítok, néha sietek, néha tartom a normális tempóm. Sok ismerőssel találkozok út közben, új dolgokat tanulok meg, és hátra hagyom azokat a dolgokat, amikre már nincs szükségem. Elengedek embereket, akik akadályozzák az utamat, még akkor is, ha ez néha fáj. És kapaszkodok azokba, akik segítik. Csakhogy ez az utca nem teljesen egyenes. Időről időre felbukkan egy-egy sötét sikátor, ami mellett rezzenéstelen arccal elsétálok, pedig minden áron oda akarok fordulni. Legalább egy pillanatra, mert minden egyes sikátorban ott van Ő. Utánam szól, néha megfogja a karomat, azonban a szavai lepattannak rólam, és lerázom magamról a kezét. De mindez nem kis önuralmat igényel. Ugyanis semmire sem vágyok jobban, mint arra, hogy odasétáljak Hozzá. Akkor is, ha mélyen legbelül tudom, hogy csak hátráltat az utamban, és újra meg újra össze fogja törni a szívem.
Katona Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése