Nagy Zsuzsanna: Alvó természet
Csendbe süppedő szavaim
mint elalvó halk remény:
búvó patakok kövein
lépegető költemény.
Selyemfonálon ringatóz
fáradtan ásít a fény,
csonttá szikkadt földön a tél:
kiábrázolódó tény.
Csupasz erdő barlangjába
a medve álomba tér,
- bőre a hő realitás -
hamis tél elől kitér.
Némaságba hulló szobám
ablakán elhal a fény,
homályába burkolózva
rügyet altat rejtekén.
Alszanak az életmagok,
mint lelkemben az igék,
mikor eljő az új tavasz -
kihajt a vers s a vidék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése