Eső

Endrődi Sándor: Eső

Naphosszat hull, szitál az eső

S kipeg-kopog az ablakon;

Egyhangú, csöndes kopogását

Csak hallgatom, csak hallgatom.

Koronkint rohamosra válik,

Csakúgy zuhog, csakúgy szakad;

Nézem az égből aláomló

Szürkés záporvonalakat.

S ahogy így nézem, nézem őket

Gondolat nélkül, mereven:

Szívem egyszerre nagyot dobban

És könnybe lábbad a szemem,

Oh, nincs vetésem s örömöm, hogy

Megkapja télvizét a mag:

Halottam van, halottam, akit

Ez idők - eltorzítanak.

A földbe siető víz árján

Egy zord hajó száll: képzetem,

S elém tűnik a csontig ázott,

Romlásnak induló tetem.

Elém - óh angyalom, óh drágám -

Testetlen, vézna tagjaid,

Szemeid bús ürege, melyet

A pusztulás rémesre nyit;

Azok az elfeketült ajkak,

Azok a szegény váz-kezek,

Alakod alaktalan árnya

Te ronccsá szilánkolt remek!

És nem vigasztal, hogy neked már

Mindegy: esős ég, napvilág, -

Ezerszer átérzem helyetted

A szenvedések iszonyát.

Az, ami téged rombol, áztat

S átjárja dermedt tagjaid:

A záporos föld rőt iszapja

Behatol élő csontomig.

Az, ami téged nyugtat, altat:

Lelkem kétségbe kergeti,

S szívem megérzi, fölszisszen, ha

Mozdulnak sírod férgei...