Bozóky Balázs: Őszi tájkép
Munka után estefelé
szaladnak a felhők az ősz egén,
egy padon ülök most én,
magányos szél szaggatja fák levelét.
Fiatal nők és öreg démonok
el-elsuhannak előttem,
szememet a horizontra tapasztom,
hiába szaladtok, mind meghaltok egyszer.
Fel-felbukkan a Nap sugara,
utoljára nyári sanzont dúdol,
fülemben az évszakok kavarognak
gyomrom gitárján egy elpattant húron.
Az évszakhoz öltöztem:
barnába és zöldbe olvadok,
míg a sekélyes tó mély kékje
rád emlékeztet mostan, galambom.
Belélegzem a nyár utolsó sóhaját,
kifújom a kékes sárga füstöt,
de jó most a természet oltárán
meggyónni az összes bűnöm!
Mert halandó ember vagyok én is,
ezért nem vagyok tökéletes,
szívemnek tollat adott egy ősi,
teremtőnek hívott értelem.
Táncra hív, új földrésszel kecsegtet,
gondolataim hajója vitorlát bont.
Rímekkel lesem a szigeteket,
metaforákkal kerülöm a zátonyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése