Csendben

Vida Zoltán: Csendben

Csendben érkeztél az életembe,

bár nem szóltál, hogy jönnél,

csak benéztél szívem ablakán,

s lám már... tovább is mentél.

S az én árva szívem nem tudja,

hogy most mit tegyen,

mert így nem maradt semmi

az én éhező lelkemen.

De én várlak téged, s egyszer

talán visszajössz még,

hogy egy pillanatra megállj a

szívem ablakánál, úgy, ahogy rég.

Mert én itt leszek, s várlak téged,

vágyakozó szemem a csillagokba

könyörgőn, s bizakodón réved.

Tudom, a szép szemed lát engem,

látja még az érted hulló könnyem.

A fájdalomtól kettéhasadt szívem.

Ó, ha láthatnám azt a két szemet,

ha csókolhatnám azt a két kezet.

Odaadnám érte a rongyos életem.

Mert nincs semmi másom nekem,

csak a gyötrő, magányos végtelen.

De már elmúlt az az édes pillanat,

mára már csak a vágy maradt.

S az a biztató édes, édes kis emlék,

melyben oly boldogok voltunk még.

Talán létezik a lét, úgy mint rég,

Mint ma, csodás álmokban, mesékben,

még visszajössz hozzám csendben.

Halkan jössz majd, hogy lépted majd

engem álmomból fel ne ébresszen...

"Ahogy valaha érkeztél... csendben"