Sylvester Anita: Nem kopogtatok
Nem kopogtatok,
csak belépek halkan szíved ajtaján,
mert mióta érkezésemet tudod,
nyikorgó zsanéron tárva-nyitva áll.
Csak megjövök,
úgy, ahogy sorsunk könyvei rejtik
utam feléd irányuló vektorát,
és lelkünknek finom rezdüléseit.
Benyitok hozzád,
mert ez a hely, mi otthonom lehet,
szegényen, kopottan, ahogy vársz rám,
közös árvaságunkat viselve veled.
Ne félj, kedvesem,
napunk elűz tőlünk minden árnyat,
fényében lobog bennünk a szeretet,
sebeinken többé semmi sem fájhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése