Káprázat

Szabó Lőrinc: Káprázat 


Először a szem csókol, aztán a kezem, 
mint tenger ömölsz el érzékeimen, 
mint tenger ömöllek én is körül, 
aztán part, s tenger összevegyül, 
s együtt, egymás partján heverünk; – 
vagy nyári réten ringat gyönyörünk, 
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap 
s a lepkék bennünk párzanak; – 

vagy felhők vagyunk ott az égen: igen, 
azok is oly tengerszerűen 
lüktetnek, és hullámzanak, 
egymáson átáramlanak; – 

vagy mit tudom én!… Részeg vagyok, 
hunyt szemmel apadok, áradok, 
és ahogy a csókodba veszek, 
a mindenséggel keveredek, 

s a mondhatatlant mondanám, 
de összevissza dadog a szám, 
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz, 
s szikrát vet a test és fellobban a perc – 

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? – 
Villámok vad deltája szakad 
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény, 
érzékeink káprázó tengerén.