Robert Burns: Egy százszorszéphez

Robert Burns: Egy százszorszéphez 


Te kicsike piros virágszál, 
bizony, rossz órában fakadtál, 
hogy így ekém alá jutottál, 
s kitéptelek: 
most már hiába gyógyítgatnám 
kis testedet. 

Mitől most szárad meghajolt, 
jaj, nem a hű pacsirta volt, 
szép hajnali látogatód, 
ki felfelé 
lendült rólad, úgy csattogott 
a nap felé. 

Hogy fútt, harapott a hideg szél, 
be zord is volt, amikor születtél, 
s te mily vidáman tekingettél 
ide-oda, 
védte törékeny száradat még 
a földanya. 

Bezzeg, a büszke díszvirágok 
fában, falban védőt találnak! 
Neked nem jutott se rög se támasz, 
se kődarab, 
ott nősz a tarlón, meg se látnak, 
olyan magad. 

Be igénytelen öltözéked! 
Szirmaiddal a napot nézed, 
csak tartod szelíd fejecskédet, 
és úgy figyelsz: 
lám, most az ekevas kitépett, 
sárban heversz. 

E vég vár az ártatlan lányra, 
az árva, falusi virágra, 
ki tört szívvel marad magára, 
ha rászedik, 
aztán veti a sors a sárba, 
mint téged itt. 

A költőt is ez a vég várja: 
zúg életének óceánja, 
fülel a bölcs tanok szavára, 
s nem jegyzi meg, 
aztán orkán, hab sújt reája, 
és elsüllyed. 

E vég a szenvedőnek vége, 
kit megrokkant kínja, reménye, 
s eljut a romlás peremére, 
ártatlanul, 
aztán nem vágyik, csak az égbe, 
s a mélybe hull. 

Ki könnyet ontasz e virágra, 
rád is e vég vár nemsokára, 
a Pusztulás ekevasára 
kerülsz hamar: 
aztán rád omlik a barázda 
és eltakar.