Őrni: Szeptemberi ének
Lépett felém, de már lassabban,
mint az elmúlt napsütéses, forró hónapban,
amikor új kenyeret hozott-
tett asztalomra. Vöröses-tarka kalapot
és ruhát viselt, itt-ott sárga
fűszálak hajoltak, falevelek tapadtak
cipőjéhez. Arcán a mosoly
még varázslatos, tekintete is mámoros.
A szőlő szeretetét adta,
cipelte puttonyában, mustját kilocsolva,
pintes poharakba. És dalolt:
szüreti bál visszhangozta a domboldalon.
Fecskék, gólyák, rigók indultak
délre, hatalmas botjának suhintására.
Iskolákba lurkók, tanárok,
jelző csengőhangjára. A napra kacsintott:
...álmosan lejjebb szállingózva
a horizonton, sugarával beragyogta
a hegyeket-völgyeket, tavon
csónakázó, folyóparton élő, álmodó
emberek vágyait... Ajtókat:
melyek kinyílnak maguktól, kérő fohászra,
Ablakokat: ahol kicsókol
a Leány áldást nyújtva. A Vénasszonyok
nyara így megajándékozhat
minden teremtést fénnyel, lelki gazdagsággal,
mielőtt a hidegebb napok
bekopogtatnának. - Indulnom kell, búcsúzom.
Megveregette még a vállam
barátságosan, és továbblépett hervadva
az idő tengerén - a tejúton -,
hol hónaptársaival, Szeptember is látható...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése